Nem tudok
azonosulni azokkal, akik sérelmi magatartásból, történelmi nosztalgiából és a közösségi
sorsverés létélményéből táplálkozva építik fel életművüket.Ha a mostohaság folytonos
felpanaszolása és a mégis kitartás fogcsikorgató pátosza képezné a
kárpátaljaiság legfőbb ismérvét, akkor én valóban nem tekinthetném magam
kárpátaljai írónak.
Nem vagyok azonos
Soha
nem éreztem kisebbségi helyzetemet és „határon túli” státusomat
hátránynak. Mindig inkább úgy tekintettem rájuk, mint egy
sokismeretlenes egyetlenben az „adva van” kategória értékeire – nélkülük
közelébe sem juthatnék a megoldásnak. Másnak más a készlete – az enyém
ilyen, az enyém ez, ebből kell kiindulnom. Ha jól helyettesítem
be a készen kapott értékeket a megfelelő helyre, akár még pontosabb,
jobb képletet is kaphatok, mint azok, akik látszólag kedvezőbb
adottságokból indulhattak ki.
Alkotó embernek meg éppen hogy javára
válhat minden különleges, átlagostól, normálistól eltérő, periférikus
helyzet. Igaz, hogy kevesebb benne a biztonság és kényelem, de hát ugyan
nem a veszélyből és a gyötrődésből merít-e az, aki fest, komponál, ír.
Ahogy valamely élethelyzetről, ugyanúgy
egy-egy térségről is a művészek egészen másként vélekednek, mint a
sztereotípiákban gondolkodók. Ahol az utóbbiak a modern civilizáció
tektonikus szakadékát, a komfortos világ végét látják, ahol kijelölnék a
fejlettség és az elmaradottság, a szabadság és a bezártság közötti
senkiföldjét, nos, ugyanarról a térségről az emelkedettebb elmék,
poéták, piktorok, komédiások azt vallják, nincs izgalmasabb hely, mint
az, ahol kultúrák, nyelvek, vallások és nemzetiségek találkoznak –
lehetőleg minél távolabb a hatalmi gócoktól. Ami másnak átkozott provincia,
íróember számára lehet olyan sajátos intellektuális régió, amely
ismeretlen dimenziókat nyit a mélységek és magasságok felé, lehetővé
téve, hogy a lokális értékek alig pislákoló jelzőtüzei kirajzoljanak
valami titkos kifutópályát a kozmikus gondolatok számára.
Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint
hogy kisebbségben élni, periférián élni, mezsgyelétet és peremlétet
megélni: nagyszerű kiváltság.
Megélni – de nem beleragadni. Időben
felismerni a provincia cuppogó sarát. Belelépni, átgázolni rajta – aztán
elegáns mozdulattal lerúgni a lábunkról. Vállalva, hogy a benne
caplatók emiatt a mozdulat miatt árulónak tekintenek.
Hosszú ideje már annak, hogy nem tudok
azonosulni az olyanfajta kárpátaljaisággal, amely kollégáim többségének
identitását meghatározza – és alighanem be is határolja. Bár nem kétlem,
hogy a sérelmi magatartásból, a történelmi nosztalgiából és a közösségi
sorsverés létélményéből táplálkozó alkotói habitus alkalmas keretet
adhat egy hiteles életmű létrehozásához, mégis inkább a folytonos
önismétlés elsekélyesedő példáival találkozom. Ha a mostohaság folytonos
felpanaszolása és a mégis kitartás fogcsikorgató pátosza képezné a
kárpátaljaiság legfőbb ismérvét, akkor én valóban nem tekinthetném magam
kárpátaljai írónak – és szó se róla, korábban többször éreztem úgy,
hogy szellemi értelemben már emigráltam innen.
Az erősebb nagyítású lencseüveg
fókuszában azonban egy ideje más összefüggések rajzolódnak ki előttem.
Ha eddig azzal fölényeskedtem, hogy „miféle gyökerek? – nekem szárnyaim vannak!”
– akkor most higgadtan és megelégedéssel belátom: ezer kötelék fűz
ehhez a földhöz. Vékony, csillogó nemesfém szálak, göcsörtös, durva
légzőgyökerek – és a gravitáció érzékeny erővonalai. Ide fűznek. De
rugalmasságra tanítottam valamennyit: ha akarom, a Holdig is elengednek.
