A páciens neve: Orbán Viktor
Megjelent: NOL.HU, 2014. 12.07.A fiatal Orbán Viktort ismerők szerint a katonaság alatt megélt megaláztatás szinte vadembert faragott belőle az egyetemre. Balhék, fegyelmik, erőszakoskodás, leginkább Simicska Lajossal közösen. Úgy tűnik, azóta sem érti, hogy miért kellene visszafognia a haragját, sértődöttségét, elfojtott kisebbrendűségi komplexusaiból fakadó bosszúszomját.
Fotó: Sebastien Pirlet / Reuters
Talán már tényleg csak egyetlen dolgot ismer: a saját előrejutását segítő kérlelhetetlen és könyörtelen törtetést. Ha nem tenné, összeomlana, depresszióba süllyedne. Áhítozza a konfliktust, hogy valakinek érezze magát, hogy értelmet lásson az életében. Azt hinné az ember, hogy mérhetetlenül cinikus, de nem az, legalábbis nem mérhetetlenül. Lázár János és a volt SZDSZ-es Kóka János, igazán cinikusak. OV automatizmusai, személyiségébe épített és elfojtott indulatai inkább a kétségbeesett, csapongó, minden elvet és értéket tagadó tökéletes önvédelem érdekében az ingatag bandavezéri identitás megtartására irányul. Karakteréből fakadóan képtelen megállni, izgatott, szorongó, kielégíthetetlen. Mint egy kisgyerekek, úgy csal a játékban. Nem fogja föl, hogy a csalással, térképek átrajzolgatásával megszerzett dicsőség hamis. Ez a hamisság azonban rendszerint csak a tudatalattiban jelenik meg: ezért frusztrált, ezért nyughatatlan, ezért vágyik újabb, valósnak ható dicsőségekre, amelyeket időről időre meg is szerez.
OV – hogy jobban fájjon – a sebeit kapargatja és ehhez a politika kiváló terep. Ez ugyanis olyan porondot kínál, ahol folyamatosan ingerelheti, feltépheti a varratokat, ami segít a nem felejtésben, és ami segít az árnyékkaraktere, a vágyott, hősies karaktere szabadságharcában, állandó makacs kitartásában, dulakodásaiban. Ezért provokál, és ellentámad, ha tetszik, vív szabadságharcot: karaktere arra kényszeríti, hogy az elfojtott önhibáztatást hősies opferkultusszal fedje el.
De előbb-utóbb elmar maga mellől mindenkit, és megéri saját rendszerének és karakterének összeomlását. Már most is szembefordul a régi bandatagokkal (a korábban megkérdőjelezhetetlen akaratú, érinthetetlen Simicska Lajossal és az aggodalmaskodva radikális, de még tűrő Kövér Lászlóval) és egyre inkább csak a leghűségesebb csinovnyikokat értékeli, ezért egyre hígabb tudású, igazi tekintélyelvű karakterek veszik körül. Ennek is az ideáltípusa Szijjártó Péter, akinek a miniszteri kinevezése a legtisztább bizonyítéka annak, hogy – ami a kóros bizalmatlanságot illeti – OV feltételezhető paranoiája a régi, jól ismert mintákat követi.
Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság
OV kifizeti a „barátait", aztán megpróbál szabadulni tőlük. Legfőbb gyengesége az elfojtott félelemből fakadó folyamatos önigazoló státuszépítés, a türelmetlenség és ebből fakadóan az egyre gyakrabban megjelenő meggondolatlanság. Láthatóan személyisége nem ismeri a csalás szót erkölcsi, csak jogi értelemben, illetve ma már úgy sem, hiszen a jogot úgy alakítja, hogy neki több esélye legyen, hogy legalább magát és – egyébként egyre kétkedőbb – híveit meggyőzze becsületes szándékairól. 2002-ben majdnem belepusztult a vereségbe, de 2006-ra már kiépítette a lengyel mintára a '80-as években már kipróbált hálózati összeroppantó rendszert és megtalálta a harcos, kérlelhetetlen, kompromisszumképtelen ellenzéki vezér bosszúálló szerepét. Talán jobban is élvezte, mint a hatalmat, ezért nem tört meg annyira 2006-ban.
Azonban 2014-ben már nem bízott semmit a véletlenre, maradék erkölcsi gátlásait teljes mértékben felszippantotta a kialakított árnyékkaraktere, saját Mr. Hyde-ja. Rászabadította az igencsak megkérdőjelezhető intellektussal bíró fideszes második vonalat az országra, és nem hitt a szemének, amikor látta, hogy hogyan veszik be az emberek azt a mérhetetlen sok, de mégis a céljait elősegítő hazugságot, amit követői szájába ad. Saját beszédeinek nyilvánvaló hamis pátoszától és a homogenizált, alávetett tömeg látványától és lenézésétől megittasul. Ilyenkor kiszárad a szája izgalmában: ritka jelenet, de ez az orbáni infantilis hatalom- és örömmámor pillanata, az egyetlen őszinte és felszabadult pillanat az életében. A többi robot, küzdelem saját karaktere szorításában.
Fotó: M. Schmidt János / Népszabadság
OV önmagát építi. Nem érdeklik az emberek, akiket semmire sem tart, nem érdekli a nacionalizmus, amihez nem ért, nem érdekli a politika sem már, mert unja, hogy viszonylagos politikai korrektség mentén kell nyilatkoznia, diplomatákkal kell feleslegesen fecsegnie. Nyugaton ez várja, míg keleten sokkal egyértelműbb az autoriter rendszerekkel való összekacsintás, a félszavakból is megértjük egymást, a tudjuk mi, hogy mi kell a másiknak egyszerű gondolatisága. Minden csak eszköz a saját hatalmi mániájának, énépítő törekvéseinek kielégítésére, mert úgy hiszi, a történelmet az erősek és a győztesek írják, és nem tud szabadulni a végső győzelem gondolatától. Azt hiszi, ha új válság jön, az oroszokkal és az energiahordozókkal a háta mögött majd ő mentheti meg az arra érdemesek világát.
OV okos ember, de nem igazán művelt, nem bátor, hanem gátlástalan machiavellista, intoleráns, militáns karakter, aki megkérdőjelezhetetlen intelligenciája mellett rendkívüli szerencséjének is köszönhette, hogy bekerült a pesti értelmiségiek közé a jogász kollégiumba, ahol nem a tanulás, nem az ideák érdekelték, csak a türelmetlen tenni akarás, elsősorban önmagáért, bandaszellemben. Álomszerű, amit ez a kisember elért pusztán azzal, hogy mérhetetlen pragmatizmust kölcsönöz neki saját nyüzsgő karaktere, túlfeszített idegrendszere, ami ugyanakkor megakadályozza abban, hogy ne csak a saját törtetése elősegítőjének lássa a demokratikus rendet. Ettől a tévedéstől, hogy a demokráciát meg kell haladni egy csak általa létrehozható nagyobb jó érdekében, lesz a demokráciája defektes, illiberális.
OV ezért azzal az általa létrehozott rendszerrel dicsekszik, ami nem is létezik, ahogyan egy kisfiú is azzal dicsekszik, ami nincs neki, de nagyon szeretné, ha lenne: esetünkben az egységes, hálás, növekvő országgal, keresztényi szeretettel és erkölcsiséggel, és az őt másoló európai társadalmakkal. Ami elképesztő, az a szervezőkészsége, lényeglátása és színészi adottságai. Ilyen nacionalista színházat, ilyen manírt csak a tökéletesen populista politikus tud felvenni és eljátszani, s talán még valami önigazolás féle „győzzük le az ország ellenségeit és ezt csak úgy tudjuk, ha nálunk van minden politikai, gazdasági hatalom és társadalmi intézmény és eszközrendszer" típusú küldetéstudat. Persze tudjuk, hogy ez nem kevés, a bandatagok mélységesen lenéznek mindenkit, aki él és nem közéjük tartozik, ahogyan tették a rendszerváltás idején is, amikor még elhitették velük és magukkal, hogy ők a kiválasztott nemzedék tagjai, akiknek a gyáva, óvatoskodó, agyonkomplikált és áldemokratikus értelmiséggel nem szabad kompromisszumot kötniük. Kirekesztők és bűnbakkeresők. Eltökéltek rá, hogy ők legyenek azok, akik felfalják a többieket.
Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság
OV most még azt játssza, hogy mivel megkapta az egész országot, van küldetése. Addig építi át az országot, amíg a fantáziája engedi, s amíg meg nem unja. Azért egyre kapkodóbb, türelmetlenebb, mert már unja. Persze a legnagyobb problémát és unalmat saját maga számára a fantáziátlan, üres nacionalizmus és nem utolsósorban saját üressé vált individualizmusa jelenti: ezért van szüksége bárgyú tartalmakra az úgynevezett jobboldali értelmiségi körökből, vagy a jobbikosoktól, és azért szalad bele teljesen fantáziátlan elképzelésekbe, mint a szabadság téri emlékmű elkészíttetése, vagy Kerényi Imre infantilisan anakronisztikus ötleteinek felkarolása.
Úgy érzi, hogy a hatalma addig fog tartani, amíg a követhetetlenségig fokozott botránytempót fenn tudja tartani, és amíg a felfokozott pénzosztás következtében híveinek van mit a tejbe aprítaniuk. Ezért nem készül konszolidációra, és ezért balettozik rendkívüli ügyetlenséggel a Moszkva és Washington fedőnevű lövészárkok közötti szögesdrótba gabalyodva. Ez lesz a veszte, mert egyrészt az életszínvonal növekedésének elmaradásával párhuzamosan a konszolidáció-hiány és a botrányok fokozódása legitimitás-hiányt szül, amelynek a következménye a választóktól való teljes elszakadás, de ezúttal alulról.
Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság
Másrészt a teljes nemzetközi elszigetelődés akkor ölt végletesen fenyegető formát, amikor egyetlen nagy ügybe képes lesz belekapaszkodni és napirenden tartani a hazai és nemzetközi közvélemény, politika és diplomácia, aminek következtében OV-éknak komolyan meginog az amúgy is fenntarthatatlan gazdasági teljesítményre, hamis romantikára, a Magyarországon még működtethető agyonhallgatásokra, cinikus blöffökre és a külső és belső források gátlástalan újraelosztására épülő rezsimelképzelésük. Ilyen lehet az amerikaiak által elindított, egyelőre még csak csöpögtetett korrupciós botrányfolyam, illetve az internetadó típusú kísérletek, mint az utolsó cseppek a pohárban, amelyek azonban az egész poshadt vizű poharat felkavarhatják, és amelyeken keresztül előkerülhet a totális elszámoltatás igénye, aminek lecsillapításához már nem lesz elég a rezsicsökkentés.
A Fideszben hagyományosan káosz van, és ha borul a bili, a legtöbben „bátran" kihátrálnak. Emellett a jakobinus Lázár már készül a bukásra és amint feleslegessé válik a petit caporal a piacon, jó szívvel szabadul majd meg tőle, ahogyan utána a leggyorsabban tőle fognak megszabadulni a második-harmadik vonalas cinikusok.
Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság
Ami komoly gátja lehet a NER összeomlásának, az az emberek tartós szegénységi küszöb közelében és félelemben tartása (a „van még mit vesztenem" érzésének napirenden tartása), az információ- és botránytömkeleg által előidézett közöny leküzdésének nehézségei, a médiatúlsúllyal ideig-óráig fenntartható ellenállás, és nem utolsó sorban a baloldal jelenlegi szereplőinek makacs ragaszkodása a baloldali politikai térfél megtartásához.
Amíg nincs választási alternatíva, addig úgy tűnhet, OV mindent túlél. De nem így lesz. Azért nem, mert ugyan abban bízik, hogy az események kiszámíthatóak és majd képes lesz előrelátni és kommunikatíve kordában tartani azokat, azonban a magyar társadalom – paradox módon az idei elsöprő, hármas győzelemnek is köszönhetően – eljutott odáig, hogy az elfojtott indulatai kitöréséhez már egy kisebb inger is elegendő. Persze jön a tél és ilyenkor a magyar el is mehet csucsukálni. Amire azonban szabadságot álmodva így is támaszkodhat, az az, hogy támadó pozícióból a nemzetközi közösség (többek között az amerikaiak folyamatos rugdosására is lassan mozduló EU) tartósan védekező pozícióra kényszeríti OV-t (látszólag elsősorban a demokrácia, a szabadság és a civilek védelmében, persze inkább Paks, az INA részvények és a Déli áramlat okán): tartós és folyamatos védekezésben a maga által kiprovokált ellentámadás lehetősége nélkül azonban OV végtelenül gyenge és botladozó.
Fotó: Domaniczky Tivadar / Népszabadság/archív
Ám a cirkusz nemhogy az olvadásig, de legalább 2018-ig ki fog tartani. Abban a pillanatban, ahogy sikerül az OV mögött álló rendkívül instabil intellektussal rendelkező politikai vonalat az egzisztenciájukat sértő szankciókkal ellene fordítani, híveit és szavazótáborát a korrupciós botránnyal, a teljes nemzetközi elszigetelődés és Putyin ölelő karjainak rémével megosztani, kénytelen lesz egyre vakmerőbb diktatórikus lépéseket megtenni, de ez megállíthatatlanul felgyorsítja hatalmának amortizációját, EU-s pozícióinak feladását és forrásainak elapadását. És ekkor OV szavazóinak jó része is rájön, hogy Orbán Viktor sajnos nem egy nagy formátumú bölcs vezér, de még csak nem is egy nagy varázsló.
Magyarország OV bukásával lezárhatja a politikai válságok korszakát és olyan civil kontrollt, valódi fékeket és ellensúlyokat építhet ki a hatalmat ellenőrizendő, ahol a súlyos és kevésbé súlyos pszichés problémákkal küzdő politikusok valóban párbeszédre, szolgálatra és transzparenciára kényszeríthetők és kiiktatható a rendszerből az ámokfutás...
A szerző egyetemi docens.
____________
Kapcsolódó:
