Pajzán verseim hergelték fel annyira a tanerőt, hogy e szavakra ragadtatta magát:
„...nem elég, hogy a nemzeti érdekeket tagadók politikai szekértáborát gyarapítod, vitatod, mi több, gúny tárgyává teszed a magyarság újraegyesítése terén tett erőfeszítéseket és vívmányokat, nem elég, hogy a nemzeti nihilizmus melegágyául szolgáló liberális ideológia mételyét terjeszted – hanem most még irodalmi értékeinkbe és édes anyanyelvünkbe is belerondítasz azzal, hogy...”
...Addig győzködtem a kedves tanárnőt, amíg beleegyezett, hogy leközöljem blogomban magánlevelét. Érdekes volt első reagálása: azért nem megy bele a közlésbe, mert nem akar nyilvánosan megalázni. Rákérdeztem: vagy inkább ő nem akarja nyilvánosan vállalni a vádakat. Talált más érveket: ódzkodik a közszerepléstől, és pártatlan pedagógusként talán nem is illő ilyen élesen állást foglalnia politikai ügyekben. Ha nem illő, mért teszi, kérdeztem. Épp ezért írt magánemberként, barátilag olyan valakinek, akivel hajdanán ugyanannak az egyetemnek a padjait koptatta. De hát ha ez a véleménye – válaszoltam -, ráadásul nem csupán neki, hanem sokaknak, mint erre utal is (és ebben, félő, igaza lehet…), akkor miért ne ismerhessék meg ezt a véleményt ugyanazok, mint akik kifogásolt írásaimat olvassák? Jó, akkor név nélkül, de ígérjem meg, olyan megjegyzést sem teszek, hogy rá lehessen ismerni. Rendben. Se életkor, se tanintézmény, se szaktárgy, se helységnév. Még limerikben se.
A tanárnő "Kedves Károly" kezdetű levele itt olvasható: » » A liberalizmus mételye
Gyakorló önboncnok vagyok, így számomra soha nem okozott nehézséget szembenézni korábbi, húsz-huszonöt vagy akár harminc-harmincöt évvel ezelőtti önmagammal. Mindig is igyekeztem tudatosítani kicsi és súlyos hibáimat, apró és nagy tévedéseimet, piszlicsáré vagy „végzetes” mulasztásaimat egyaránt. Magamat elemezve így nagyjából tudom, ballépéseim, netán bűneim közül melyek azok, amelyeken a): leginkább csak mosolyogni lehet; amelyekkel b): érdemes komolyan szembenézni, okulni, tanulságokat levonni belőlük; illetve c): mi az, ami fájdalmas tényként, lelkiismereti problémaként elevenen él bennem úgy, hogy valószínűleg soha nem vethetem ki magamból. 
A 
A magyar irodalom története védőborítójának színe miatt a Spenót becenevet kapta. (Az FN cikke az elején tévesen egyébként ez utóbbi digitalizált változataként említi a tárgyalt projektet, hogy aztán a következő bekezdésben mégis a Szegedy-Maszák-félét nevezze meg kiindulópontnak).