2016. október 9., vasárnap

A Népszabadság bezárása

A Népszabadság bukása, bezárása, megszüntetése

A Népszabadság valójában abba a paradoxonba bukott bele, hogy ellenzéki szerepet vitt egy korban, amikor nem leledzett politikai ellenzék.

A Múlt és Jövő Alapítvány hírlevele

A Népszabadság bukása, bezárása, megszüntetése
A legtöbb értékeléssel ellentétben – a Népszabadság nem egy “ellenzéki” újság volt, hanem egy újság. Egy nemzeti intézménynek tekinthető napilap, már a különböző rendszereket átívelő életkoránál fogva is. Szeretjük, nem szeretjük (most már úgy tűnik: fájdalmas múlt időben) egyes korszakát, irányvonalát, hangját, sőt: a szellemi téren a monopóliumát, ez egyre megy. (Mi nem szerettük a Múlt és Jövőt s ügyét kezelő álláspontját, s ennek sokszor hangot is adtunk, a magunk szamizdat nyilvánosságában.)

A Népszabadság megszűnése s megszüntetése – mert e két jelenség mögött szoros az össszefüggés – sok okból a mi ügyünk.

Olyan fórumot csuktak be, ahol, ha oly csökkenő mértékben is: könyvekről, kultúráról, szellemi dolgokról folyt diszkusszió. Írók, szellemi emberek írtak benne, vagy végeztek benne mindennapi munkát. Ezért e betiltás a magyar szellemi élet egyre lerongyolódó egzisztenciáját is kikezdte – és ez a maga hajszálcsöves beerezettsége folytán kihat minden műhelyre, ahol a magyar szellem, a magyar kultúra ügyeivel foglalatoskodnak. Aki nem így gondolja, az rosszabb a diktatúra akarásánál, mert az önsorvasztó (Pap Károlyunk szavaival: “öngyilkos”) egyoldalúság híve, amelyből (a biológiából is ezt tanultuk) nem születik gondolat, kultúra: magyar kultúra, amely I. István óta több pólusból, entitásból táplálkozik.

A Népszabadság rapid bezárása, s leginkább annak módja s megfélemlitő példa-üzenete után nehezebb lesz Magyarországon élni. Össznemzeti szinten. Aki manifeszt módon nem kívánja a diktatúrát (ez is egy természetes igény, csak ildomos bevallani), annak a legitimitását is csorbítja egy a jelenlegi vezetésel szemben álló fórum effajta stílushiányos elnémítása. (A bezárás körülményei a kormányzat legitimitását is megkérdőjelezik, hiszen az erejét épp az bizonyította, hogy egy vele élesen szemben álló sajtószegmens ellenére nyerte el s tartja fenn széleskörű felhatalmazását.)

A sokkszerű összeomlás azért is ügyünk, mert bekövetkeztéért nemcsak a ravaszdi és mohó csapdaállítók a felelősek. Hanem a támogató (lehet, most tüntető) közönség (közösség) hiánya is. Ama társadalmi valóság végzetes fordulata – amely egy “kulturális erőtér” zászlóshajójának az elnémítását most lehetővé tette. Mert elengedte a Népszabadság kezét. (Egy zárójel erejéig személyesre váltva: az idén elhunyt apám, amikor már nem volt abban az állapotban, hogy végigolvassa, előfizetéséhez még ragaszkodott. Korábban kiütötte a kezemből a lapot, ha példányába belelapoztam – “miért nem fizeted elő, miért nem veszel magadnak?”, mordult rám. – K. J.)

A Népszabadság valójában abba a paradoxonba bukott bele, hogy ellenzéki szerepet vitt egy korban, amikor nem leledzett politikai ellenzék. E nehéz feladványt s a történelemben példa nélküli helyzetet a lap – más sem – nem tudta követni és kezelni. (Az ellenzék hiányáért ugyanis nem a kormányzat felelős.) Ez a gyengeség a vele szolidáris tüntetésen is hervasztóan megmutatkozott. Mind létszámában, mind színvonalában, hiszen, csekély kivétellel, a tüntető-szubkultúra tagjai vettek csak rajta részt, s hallatták hangjukat. (Az internetadót, a vasárnapi boltbezárást nem lehetett megcsinálni – mert valós akarat, igény állt mögöttük.) A Népszabadság képviselte attitűdöt viszont nem akarták annyian, hogy all after all életben maradjon. Ezzel kell(ene) szembenézni! Most, amíg nem késő!

A Népszabadság bukásának ugyanis ez az igazi, a saját sorsán túlmutató felkiáltójele: a magyar kultúra ügyét nem bízhatjuk az államra, távoli médiakonszernek megfontolásaira és kijáróira. A magunk – civil – ügyének kell tekinteni, hogy fennmaradjon és fejlődjön – jobb időkre is gondolva, sőt: bekövetkezését a magunk munkájának, áldozatának tudva. S nem tüntetési és tiltakozás-aláírói szinten. A modern magyar kultúra fénykora a nem a progresszív kultúrát támogatásáról híres Tisza- vagy a Horthy- rezsimekre esett. Eredője, a reformkorban is “civilek” igényéből és önfeláldozásából virágzott ki.)

A No pasaran! elhatározás, cselekvésnek a magunk szívében, a magunk munkájában, a magunk “mindennapi” tevékenységében kell érvényesülnie – ha valóban szeretnénk megállni a saját történelmi korszakunk egyre ijesztőbbben meredek lejtőjén.

A Múlt és Jövő Közössége

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése